Táncok története

A Jive ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló afroamerikai elődje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy Hop, Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk kapcsolódott a Rock & Roll. E táncformákra jellemző volt - s még ma is az - a táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt.

A táncokat az USA-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a fiatalság körében gyorsan népszerűvé váltak. A háború utáni időszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját "szalonképessé" tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították - valamivel lassabb zenét használva - az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki.

A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerűbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is főként a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.

Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magávalragadó, gondtalan, életvidám, fiatalos.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 40-46 ütem/perc
Versenyen 44 ütem/perc